Stari Grad - Croatia II.

• 2008-07-08 13:34:04

• zsolt72 (hozzászólások: 1) Hozzászólás RSS Címkék: grad, horvátország, hvar, stari

Van az a kiülős nyaralás. Amikor ülsz a teraszon, vagy egy vendéglőben, végre elolvashatsz egy könyvet, mobil kikapcsolva, nincs internet (leszoksz bazdmeg!) és akár három óráig is eltarthat míg megiszol valamit beszélgetés közben, minden mindegy. Nekem most nagyon ez kellett.
Ennél is fontosabb, hogy kerestem már régóta a helyet, ami hangulatra is elkap. Ahol nincs, vagy legalábbis nincs nagyon elrondítva az, ami visszatükrőződik a recehártyádon. De még így sem elég...még nem kapják el a szavaim, amit gondolok. Valami olyasmit kerestem, ami a helyén van. Ami él és nem egy zárvány, amit körbevesz egy modern város. Nem egy panoptikum, nekrofil múzeumlátogatóknak.



Nekem ez az olasz (velencei) vonal nagyon bejön. Sokáig nem esett le mi az, hogy dalmácia. Gyerekkoromban mindig hallottam, hogy „megyünk jugóba", ami valami távoli elérhetetlen dolognak tűnt, olyan messze volt, hogy még irígykedni sem volt mire, és foglalmam sem volt, hogy ez itt most a mai Horvátországként ismert adriai tengerpartot fogja jelenteni.

Vannak ilyen számomra kikopott, belső térképemen szinte elhelyezhetetlen területnevek, amikbe ugyan folyton belebotlok de csak lassan kezdem megérteni mik is ezek. Ilyen galícia, stájerország, bukovina, csángóföld, bohémia, vagy mondjuk lombardia, burgundia és ilyen volt sokáig dalmácia is, hogy merániaként már ne is említsem. Mint valami mesekönyvben. Ki tudja hol az istenben vannak ezek?

Dalmát kereskedők, hallottam így is, de kb. annyira üres volt tartalmilag mint amikor azt hallom farizeusok. Nincs élmény. Vagy olvasok róla és képbekerülök mint Winnetou-ban az apacsokról, vagy jóesetben elkapom egy vetélkedőben, esetleg valami csoda folytán megragadt a töriórán. Hát nem ragadt meg, igazából az keltette életre dalmáciát, amikor nemrégiben olvastam egy Károly Róbertről és Nagy Lajos királyról szóló könyvet. Ott leesett, hogy amit mi itt ma Horvátországnak ismerünk, legalábbis annak ez a hosszan elnyúló tengerparti szakasza, ezt korábban a görögök majd a rómaiak, bizánciak uralták, majd hol a velenceiek, hol a magyarok, hol a törökök, kicsit Napóleon, hol meg saját maguk keze alatt serénykedtek, kereskedtek hajózgattak. Abban a Nagy Lajosról szóló könyvben Zára és Spalató nagyon sokat szerepelt, de azt hiszem a legtovább Velence befolyása tartott és leginkább ez is látszik meg a vidéken.

Hogy egy Vágó István vetélkedőn kívül máshol kell-e tudni mindezeket (láthatóan én sem tudom) abban nem vagyok biztos, mert végülis a benyomás, ami az arcodba csap jön akkor is, ha fogalmad sincs, hogy a horvát tengerpart az ugyanaz mint dalmácia, ahogy valószínűleg a gyerekednek már fogalma sem lesz arról, hogy egyszer jugóknak hívtunk mi egybe mindenkit, aki kicsit délre volt tőlünk de még nem volt román.

Már Split-ben is jött a kikötőben ez a benyomás, de az egy zárvány, úgy maradt néhány fal funkció nélkül, ha a turistalátványosságot nem vesszük annak, amúgy meg az egészet körbeveszi egy város, ahol élnek. Olyan ez mint a Budai Vár, ami tök jó, de ha nem lenne a Széchenyi könyvtár, akkor ugyan mire használnánk? (Félek lenne jelentkező.)



Stari Grad mindehhez képest az élő, úgymaradt Velencei köztársaság horvát kivitelben. Velence már azért nem tetszett, mert ugyan az a város is élő, máig működő a maga kb.350 lakosával, csak kicsit zavaró ehhez a mindennap ott hömpölygő 15.000 turista.

A város egy hosszan benyúló öböl partjára épült, nem aggódták szét a partot, valószínűleg nincs is miért, mert mire ide benyúlik a tenger addigra feszített tükrő medencévé szelídül. Nem erős a túlzás, este egy fodor sincs a vizen.



Vannak viszont rajta hajók. A mini-Abramovics jachtoktól a kis evezős ladikig minden, és valahogy nekem ezek az egymás mellett égnek meredő árbócok sokkal szerethetőbb képet mutatnak, mint egy ugyanekkora parkoló.



Maga a város a Ceasar IV. és a középkori Itália a maga elevenségében. A spalettás kőházakban laknak, vagy turistáknak kiadják, vagy ide tér vissza egy árnyékos zúgba minden éjjel a biciklis, bársonygatyás, egypólómvandeszépenrajzolok életművész. Ő még megérdemli ezt a nevet, mert bort inni jön le, ha keresett egy kis pénzt, a szűk sikátorok közötti egyik helyi kispofásba. Jaj imádom ezeket, és ezeket az arcokat is. Ő még alkot, még operát hallgat és szandált visel a bársonygatyája alatt és annyira de annyira megértik egymást a hosszú szürkehajú kiskocsmatulajjal. Kitesz egy lócát, bent minden kicsi, de csinos és fa. Este vannak csak nyitva, mert előtte minek, meg hát át kell gondolni a világ folyását és olyan nagyon szeretnék én is egy ilyen életet, hogy valósággal elszégyellem magam, milyen plasztikturista lehetek én mellettük pedig lélekben igazán...de tényleg. Ide tartozom fiúk.




Nem tudom hogyan csinálják a Stari Gradiak. Azt levettem, hogy anti-ibiza program van. Nem áramlik minden szórakozóhelyről egymásra licitálva (ettől egyenlő arányban élvezhetetlenné téve) a tucc-tucc zene és habár Isten látja lelkem én imádom ezt a bikinifelső nélküli ibiza-korfu-mallorca vonalat, meg is volt elégszer, de most nagyon nem ez kellett mert mint korábban említettem öregszem, vagy mert mit tudom én.

Ennek ellenére Stari Grad nem egy nyugdíjas rehabilitációs központ. Egyszer voltam Máltán, és habár ott is nagyon tetszettek a ligetes, zölddel befutott francia-olasz ihletésű házak, és a vicces színes buszok, de azért a humán-anyag körülöttem ijesztően hatott. Úgy éreztem, hogy a Royal Air Force veteránok és özvegyeik éves találkozójába csöppentem, ami szép dolog és tényleg van abban valami romantikus, hogy visszatérünk korábbi bombázásaink helyszínére csakhát nekem biztos ott kell lennem?

De Stari Gradban úgy vannak bikinis csajok és ezer gyerek, hogy nincs is tucc-tucc és nem megy ez a nagyipari rongyrázás. Van kertmozi, igen olyan igazi kertmozi, aminek virág nő a kőkerítése tetején, és ha a rögzített fröccsöntött székek helyett még fapadok lennének hát már nem is mozi menne benne hanem még egyenesen cinematográfia.



Lehetne ez uncsi, talán azért nem az, mert pont rámtalált ez a hangulat, meg azért mert sok ember van, sokféle mégis mintha mindenki olyan diszkréten lenne jelen. Még a pincér is, aki ugyan „what"-tal kérdez vissza az „excuse me"-re de azért mégsem az a tenyérbemászó Dunakorzós, pedig drága és giccses is van itt is. Nincs tukmálás. Ez nagyon érdekes. Nem áll a pincér étlappal a kezébe, nem helózik utánad. Kicsi minden kicsiben. Két három utca az egész (na jó a szűk sikátorok miatt jóval több) de tényleg minden két percre van.

Persze el fogják ezt is baszni. Már épülnek a nyaralók, végülis mi is egy ilyenben lakunk itten Zlatkánál és van internet..most is arról írok...de most naggyon jó!:)