Tisztavatás
- 2007-08-20 22:43:56
Van ezeknek a magyar katonai parádéknak egy sajátos hangulata. Az egyik kedvencem a rezesbanda. Ők egyszerűen úgymaradtak. Vagy talán készakarva képeznek egyfatja hidat, hogy amikor megszólalnak ezek a csillogó fúvósok és a vállra akasztott dobok, akkor az ember 100 évet repül az időben.
A katonai főiskolán (kerülendő példaként) azt jegyezte meg az egyik tanárom annak idején, hogy minden hadsereg az előző háborújára készül. Töbszörösen igaz ez a mi honvédségünkre is, de mintha nem is csinálnánk ebből titkot, csak éppen annyira, hogy még az utolsó lepel a királyon maradhasson, hogy lehessen csikos nadrágos tábornokosdit meg honvédelmi miniszterest játszani. Mert ha ez nem lenne, akkor legfeljebb egy hagyományőrző egylet elnöke lehetnénk, ami egyrészt nem annyira jó, másrészt úgy tűnik, az ilyesmire most éppen van már jelentkező. Csak rövid kitérőként...szerintem a magyar gárda ötlete nem attól félreértés, hogy hagyományörző köntösben akarják támogatni a honvédséget, hanem már ott hibázik az egész, hogy nekünk honvédség köntösben van már egy hagyományörző egyletünk. Maga a honvédség.
De félreértés ne essék. Nem azért kezdtem ebbe az írásba, hogy fikázzam a honvédséget. Igenis jól éreztem magam reggel a tisztavatáson, tetszettek a csillogó gombok, a trombiták és a dobok, az érthetetlen vezényszavak és az egyszerre csapódó fehér kesztyűk. Már gyerekkoromban is mindig szaladgáltam az erkélyre, amikor rázendített a kórház előtt a bányászzenekar. Fekete egyenruhában olyan arany súlytásokkal.
De mindennél jobban szerettem a katonákat. Azokban a mélyzöld egyenruhákban, amik egy kicsit nekem olyan zöldek voltak, mint a magyarkártya zöldje és a bocskai sapkás (akkor még sor..)katonák mindig úgy tűntek nekem, mint megannyi Vitéz János, akik alig várják, hogy a molénáré bácsi és a csapoláros néni háza között a kútból felbukkanó ördögöket elagyabugyálják.
A magyar katona nekem ez a bajszos, vörösorrú felül csúcsosodó sapkás (de nem ám az orosz vagy jugoszlá ködvágó mintájára...azoknak a zöldje is mindig sokkal szürkébb volt nekem, mint a mi igazi magyar-kártya zöldünk) kicsit nyurga, de huszáros fiatalember.
De ilyen, első világháborús, svejkes elem nekem a gulyáságyú (kezet a szívre...hány van még szolgálatban?) vagy azok a lekerekített sarkú szervízkocsik (és azokból?), a minden laktanyában ugyanolyanra ácsolt őrtornyok, a kerítések tetején a szögesdrót és a 90-es években visszatért lólépésre emlékeztető vigyázmenet.
Van valami szép, romantikus ebben. Szerintem egyébként 1989 környékén már eséllyel meg is nyertük volna az I. világháborút (a másodikra már nem vennék mérget) ezzel a felszereléssel, éppen csak a Hrabal Pepin bácsija által oly sokat emlegetett monarchiás német vezényszavak koptak ki.
És tulajdonképpen én nem bánom ezt. Nem bánom, mert olyan ártalmatlan az egész. Hadseregnek nem jó ugyan, de legalább szégyenkezni sincs kik miatt, mert mondjuk meztelen foglyokat pakoltak halomra, vagy mert "tévedésből" megerőszakoltak egy nőt aztán kiírtották a családját (vele együtt persze).
Oda mi még nem jutottunk, mint azok az országok, akik gyakorlatilag felszámolták a hadseregüket, mert a szűken vett katonai értelemben országuk védhetetlen (a miénk is az), mi még játszunk katonásdit és én meg örömmel kimegyek reggel megnézni ezt a katonásdit, mert visszarepítenek a Vitéz Jánosok gyerekkoromba, vagy valahova oda, ahol még lehetett így menetelve rohanni a sírba, milliószámra.
